Ez kemény volt. Olyan eufória járt át tegnap este, amit utoljára a kedvenc klubcsapatom BL-győzelmekor éreztem. Ahhoz a szerintem nagy számú csoporthoz tartozom, akik egy külföldi válogatottnak szurkolnak, de a szemük sarkából mindig figyelemmel követték a hazai 11-et, és legalább úgy tudtak örülni némely eredményüknek, mintha mindig és kizárólag nekik szurkoltak volna.

Sajnos nem tudtam élőben nézni a meccset, de közvetlen lefújás után értem el a TV-ig, és hála a technikának, felvettük a meccset és 8-kor kezdtük visszanézni. De az előtte levő 2 óra, mint valami izzó pálca a hátsómban. Tudod, hogy arra kell figyelned, amiért ott vagy ahol, de azt is tudod, hogy közben micsoda történelmi pillanatok zajlanak, és Te ebből nem tudhatsz meg semmit, mert oda a móka. Így minden elektronikai eszköz kikapcs, senkivel nem állunk szóba, meg ne tudjuk az eredményt. S bár nem volt könnyű, de sikerült: teljesen tudatlanul ülhettem le a TV elé.

A nagy izgalom okozta mámort Alaba majdnem az első perceb a köddel tette egyenlővé, de a a bordeaux-i kapufa velünk volt. Megjegyzendő, hogy kb ez volt Alaba összes komoly megmozdulása. A meccs előtti interjúkban több játékos is elmondta, hogy nem izgulnak amiatt, hogy ez egy EB, teljesen nyugodtak. Ekkor már az volt az érzésem, hogy az első 20 percet éljük túl, mert a srácok nagyon be vannak fosva, tisztelet a kivételnek (Királynak speciel elhittem, hogy nem ideges). Igazam is lett, a kezdés utáni percekben minden labdakezelésen, de még a mozgásukon is látszódott, hogy érzik a helyzet súlyát. Aztán 25-30 perc eltéltével kisimultak a dolgok, a srácok megnyugodtak, és nem maradtak el a helyzetek sem, csak ki. Dzsudzsák ordító lehetőségénél azért imádkoztam, hogy csak ne ez legyen az egyetlen komoy helyzetünk!

És jött az idegeket megváltó szünet. Szívesen mennék bele taktikai dolgokba, de annyira "idegállapotban voltam (Maulnika)", hogy sok minden nem jött le. A második félidőben annál több minden. Gera és Kleinheisler érdemei vitathatatlanok, utóbbi minden kulcspassza sikeres volt. A védelem összeségében jól szerepelt, és számomra meglepetésként a széleken sem volt könnyű védekezni ellenünk. Szalai a sok kritika ellenére ezen a meccsen is néha 2-3 embert lekötött, egyedül a robbanékonysága hagyott kivetnivalót. A 62. percben azonban mindenki mindent megbocsátott neki, hiszen zseniális összjáték végén megszerezte az első magyar EB-gólt 44 év után. Abban a mozdulatban minden benne volt: nem egy távolról lőtt bomba, nem egy kapuselfektetős gól, hanem egy igazi harcos, küzdelmes, kapuba kotrós gól volt, de szebb a szívünknek, mintha 40-ről kivarrta volna a pókot a sarokból. A gólöröm pedig még a gólnál is meghatóbb volt. Az, hogy Szalai a szurkolókkal ünnepelt, mindent elmondott arról, hogy miért vagyunk ott az EB-n, és mi a legnagyobb erősségünk.

Innen viszont jött a gyomorba-gombóc érzés, LEGYEN MÁR VÉGE!!! 4 perccel később pedig már okunk is volt elhinni, hogy tényleg meglehet, hála Dragovic-nak, emberelőnyben folytathattuk, és ezzel egyetemben az igazi osztrák támadások is megszűntek. A 87.perc pedig elhozta legabszurdabb álmainkat is: a kiállítás utáni sokadik helyzetünkkel jól gazdálkodtunk, és Stiber Zoli Ronaldót (a brazil) idéző mozdulattal emelte a kapuba a labdát. Már Dzsudzsi első félidős helyzeténél is ezt üvöltöttem: MIÉRT NEM EMELTED ÁT EMBER???, úgy tűnik Stieber meghallotta.

Összességében megérdemelten nyert a magyar csapat, és Portugália botlásával (IGENIGENIGGGEN) a Magyar Labdarugó Válogatott vezeti az F-csoportot. (Azt mondod beszarás? Mint egy félresikerült tippmix-szelvény!) Ezek után, ha nem kapunk ki csúnyán egyik meccsen sem, akkor felemelt fejjel távozhatunk majd. Viszont, bár nyilván túlzó álom, de hát most is abban vagyunk: ha (nagyon nagy HA) a srácok elverik Izlandot, és Portugália netán le X-el a sógorokkal - ami szintén nem lehetetlen - akkor Magyrország biztos csoportelsőként továbbjut! Ezt kívánom Mindannyiunknak!