Nem is emlékszem, mikor jutott utoljára időm olasz bajnokira. Hála Baumstark Tibornak és facebook-oldalának értesültem a párharcról és annak finomságairól. S mivel nagyon szeretem Tibi kommentálását, szakértelmét, gondoltam: miért is ne?!

Kis utánolvasás és a kezdők megtekintése után félő volt, hogy lejteni fog a pálya a vendégek kapuja felé. A Milan 5 kezdőjátékost kellett, hogy nélkülözzön, különösen fájó számomra Bacca kiesése, akit régóta szerettem volna alaposabban szemügyre venni Milan mezben, mivel utoljára még andalúz társaságban láttam játszani. A Roma valóban erősnek tűnt-tűnik, Luciano Spallettit ismerve nem is volt okunk félteni a fővárosi gárdát. Arról nem beszélve, hogy hazai pályán az utolsó 10 meccsüket megnyerték, utoljára a városi rivális Lazio-t sikerült két vállra fektetni. A meccs pikantériáját a tabella okozta: a két csapat azonos pontszámmal a 2. helyen állt, aki továbbra is tapadni akar a Juventusra annak nyernie kell.

Az első pár perc rendkívül aggasztó játékot hozott, a Roma annyira letámadott, és tette ezt olyan eredményesen, hogy a Milan két egyeneset nem tudott passzolni egyhuzamban. Bár minimálisan enyhült ez a presszió, az északi együttes kulcsjátékosai hiányában olyan volt, mintha most játszanának életükben először együtt. Folyamatos labda-eladásokkal, egymás meg nem értésével asszisztáltak a fővárosiak lehengerlő labdabirtoklásához. Az egyetlen, akin igazán látszott, hogy mit csinál az Vincenzo Montella volt, bármilyen paradox kijelentésnek is tűnik. Mivel Ő maga is tudta, hogy nem nekik áll a zászló, nem a meccs megnyerésére állította be a csapatot, hanem a Roma játékára próbált válaszolni, tegyük hozzá többé-kevésbé sikerrel is tette.

Mario Pasalic társaival ellentétben kitűnően teljesített, a csapat láthatatlan motorjaként robotolta végig a pályát. Igazi helyzetet 1-2 Dzeko megmozduláson kívül viszont éppen a milánóiak teremtettek. Ha a vendégcsapat elkínlódta magát az ellenfél 16-osáig, akkor meglepő kreativitást mutatott, amire a Roma viszont nem volt képes Donnarumma kapuja előtt. Ennek meg is lett az eredménye: Lapadula került labdához a büntetőterületen belül, és tökéletes érzékkel tolta meg a labdát a kivetődő Szczesny elől, aki így csak játékostársát tudta elkaszálni: 11-es. Niang azonban folytatva a Crotone ellen megkezdett ütemet ismét kihagyta a büntetőt. Ettől - gondoltam hiú-fiú módjára - a Roma  felpörög, de tévedtem, szinte semmi sem változott.

A második játékrész kiegyenlített játékkal kezdődött, hála a Peres sérülése okán bejövő Sharawyval taktikai hadrendet váltó hazai csapatnak. Az 50-60. perc között egyre inkább meddő fölénybe került a Roma, s meg is szerezte a vezetést. Mindez egy nagyszerű egyéni villanás eredményeként történt: Nainggolan valami egészen hihetetlen labdaátvétel után estében tüzelt úgy 20 méterről, Donnarummának nem igazán volt esélye.

A gól után a Milan nem igazán tudta megváltoztatni a játékát, továbbra is a hazaiak akarata érvényesült. Az egyetlen erősödő jelenség Dzeko hisztije és egyre tahóbb viselkedése volt. Montella számomra érthetetlen módon a kínlódó Ninag helyett Lapadula-t hozta le, s bár Lapadula 1-2 helyzetét leszámítva tényleg nem volt középpontban, de csak kiharcolt egy 11-est, és folyamatosan lekötött 2-3 védőt. Sok minden más nem történt, viszonylag unalmasabb 2. játékrész után tehát a Roma behúzta sorozatban 11. hazai győzelmét, s bár ezen a meccsen a szememben nem érdemelte meg a 3 pontot, el kell ismerni, a hazai széria viszont egy kalapemelést igencsak.

A Milan számára bíztató volt a mérkőzés eredménytől függetlenül, ha Montellának hagynak időt, kevesebb sérülttel a jövőben visszakerülhet a top3-ba Olaszországban. A Roma jövő héten a Juventus-szal meccsel 6 pontos meccset, s bár a mutatott játék nem erre enged következtetni, ha nyerne, akkor 1 pontra feljönne a zebrákra. Bár a Milan itt szimpatikusabb volt, a bajnokság izgalmai érdekében reménykedjünk, hogy Spalletti fiai jövő vasárnap is ünnepelhetnek majd.