A hétközi kupakudarc után a bajnokságban próbált meg vigasztalódni a Manchester City, amiben a sorsolás nemigazán volt segítségére, mivel azonnal a Liverpool-t kellett vendégül látni. Azt a Liverpool-t, aki ebben a szezonban a topcsapatok ellen még veretlen, sőt az őszi meccsen hazai pályán Georginio Wijnaldum 8. percben szerzett  góljával legyőzte a kékeket. Egyik gárda edzője sincs karrierje csúcsán, a Pool talán annyival jobban áll, hogy az elmúlt 2 meccsét megnyerte. Ha ezt a meccset is behúzza, akkor megelőzheti  vendéglátóját. A legnagyobb hiányzó a meccsen egyértelműen Henderson, bár Guardiola-nak is nagy szüksége lenne a sérülése előtt kiváló formában játszó Gabriel Jesus-ra.

Kép forrása: skysports.com

A City kezdő 11-ben nem sokban tért el a hétközitől, elszántságban viszont annál inkább, érezhető volt, hogy komolyan vették edzőjük kritikus szavait. Az első nagy és azonnal kétes szituációra a 15. perc környékéig kellett várni. Agüero tűnt el védője kezei között, a bíró sípja néma maradt. Érdekes eset volt, ami kissé arra enged következtetni, hogy mindent a videóbíró sem oldana meg.  Nem igazán értem, miért engedik ennyire átkarolni egymást a játékosoknak, ezt simán rendszerint szabálytalannak kellene ítélni és nem is lenne kérdés. Ebben a szituációban úgy tűnt, csak Agüero mellkasa előtt van egy kéz, de komoly visszahúzást, feltartást nem véltem felfedezni. Persze láttunk már kevesebbért is büntetőt, ezen felül szerintem Agüero is nagyon el akart esni.

Ami ennél egyértelműbb volt, az Mané és Otamendi esete 8 perccel később. Miután állva hagyta sprintben a spanyolt a röhejes hajviseletű támadó, rávezette Caballero Vilmosra, de a lövés pillanatában visszaérő védője belépett elé-mellé, így  Mané a labda helyett Otamendi lábába rúgott. Ez nálam egyértelmű 11-es: úgy akadályozta meg Mané-t a lövésben, hogy közben nem érte el a labdát. Nem bántva a Spíler TV kommentátorát, de szabálytalanságok megítélése alapján egészen más meccset néztünk, persze lehet, hogy én tévedek, de ez attól még igaz. Viszonylag eseménydúsan sok helyzet és helyzetecske közepette a 38. percben szintén büntetőgyanús körülmények között Fernandinho kihagyta a találkozó eddigi legnagyobb helyzetét. Erre azonnal kontrázott rá a Pool 2 kiváló tekeréssel, Vili bácsi mindkétszer védett.

Kép forrása: skysports.com

A félidő 0-0-val zárult, a játék ritmusához képest csalódás a gól nélküli állás, egy spanyol bajnokin ennyi helyzetből vagy 6 gól született volna. Az első játékrészben mindkét csapat a bal szélen volt aktívabb, védekezésben a Mersey-partiak 1 fokkal stabilabbnak tűntek, a City játékosok kimagyarázhatatlan hibákat vétettek és cseleket nyeltek be saját 16-osukon belül, simán vezethetne a Pool, de döntetlen is teljesen reális. (A szünetben szénné röhögtem magam Mourinho csillagos-sörös-üvöltözős reklámján :D )

A második játékrészben ahogy várható volt, nem maradt 11-es nélkül a meccs: Clichy elcsúszván lemaradt Firmino-ról, úgyhogy gyorsan oldalbarúgva őt, próbálta menteni a menthetetlent. Michael Oliver befújta, Milner pedig nem lacafacázott 1:0. Az ezt követő 20 percben a Pool okosan menedzselte a játékot: ahogyan várható volt a City átállt rohamba, de a bekapott gól miatt érezhetően meddő fölénybe kerültek, ami melegágyává vált a jóval élesebb liverpooli kontráknak. Amikor Klopp fiai tudták, hogy nem tudják gyorsan felvinni a labdát, akkor annak tartására törekedtek. A valószínűleg mindent eldöntő gólt azonban nem tudták berámolni, ami meg is bosszulta magát: a második értelmes támadásából kiegyenlített a City Agüero révén. 9 perccel később kis híján a vezetés is meglett egy nagyon technikás támadás végén, de mindenki, aki kapura akarta tenni, össze-vissza törte a labdát, végül  De Bruyne megrúgta a szezonbéli 7. kapufáját.

A félidő 0-0-val zárult, a játék ritmusához képest csalódás a gól nélküli állás, egy spanyol bajnokin ennyi helyzetből vagy 6 gól született volna. Az első játékrészben mindkét csapat a bal szélen volt aktívabb, védekezésben a Mersey-partiak 1 fokkal stabilabbnak tűntek, a City játékosok kimagyarázhatatlan hibákat vétettek és cseleket nyeltek be saját 16-osukon belül, simán vezethetne a Pool, de döntetlen is teljesen reális. (A szünetben szénné röhögtem magam Mourinho csillagos-sörös-üvöltözős reklámján :D )

Kép forrása: skysports.com

​

Kép forrása: skysports.com

A 80.percben egy végletekig kijátszott szituáció végén Lallana úgy gondolta, megfejeli Fernandinho-t kihagyott helyzetek terén: ha nem lehetséges, hogy a lába képes átmenni a szilárd anyagon, akkor azt hiszem brutálisan nagy luftot rúgott. Ami tetézi az egészet, hogy senki sem zavarta, még csak ki sem kellett csavarodni a mozdulathoz. Normál esetben hamarabb kap royal-flush-t, minthogy még egyszer ilyen lyukat lőjön.

Az utolsó percekben még Agüero az égbe tudott lőni egy ígéretes beadást, de az eredmény már nem változott, maradt a pontosztozkodás a United és a Tottenham drukkerek legnagyobb örömére. Személy szerint a Pool produkcióját meggyőzőbbnek találtam, de mindent összevetve igazságos eredmény született,amivel talán a vörösök lehetnek elégedettebbek. A szó a stúdióé… bárhol is legyen az. :D

HA tetszett a cikk, like-old a Facebook-oldalamat! Köszi

Sallai Roland megszerezte első gólját a Palermoban! Bánta: Udinese! Gratulálunk, csak így tovább!

Sokat tűnődtem korábban azon, hogy milyen is az ideális foci. Milyen az a játékstílus, ami egyszerre szép, eredményes, és minden csapat szurkolóját megérinti? Külön-külön sok példát láthattunk az évek alatt.

A galaktikus Real Madrid a Raúl-Beckham-Figo-Zidane-Ronaldo fémjelezte támadógépezettel alkalmananként olyan szépen játszotta a focit, olyan megoldásokkal kápráztatott el, amit nehéz volt elfeledni. De mint az már azóta történelem, a királyiak játéka nem hozta a legfontosabbat, a sikert. Számomra közelebb állt az ideálhoz az Ancelotti féle AC Milan, ami valamelyest ötvözte a szépséget és az eredményességet, de a legtöbbször valahogy nem váltotta ki az emberből azt, amitől igazán történelminek lehetne nevezni. A legközelebb talán a Guardiola Barcelona állt közel ehhez az ideálhoz. De:

Amint lecsengett a tiki-taka iránti szurkolói igény (és nem tartott sokáig), nagyrészt már csak a Barca szurkerekből és a Messi-fanokból állt a rajongói bázisa a stílusnak. Tény, ez nem kevés ember, de javarészét ennek is inkább a messianisták tették ki. A katalánok stílusa vagy szívdöglesztően szép vagy baromi unalmas volt, néha talán egyszerre mindkettő, de vitathatatlanul eredményes.

Sok helyről vártam az ideális focit - ha egyszer sikeres lett volna, akkor talán az Arsenal-tól - de őszintén és férfiasan bevallom, nem a Monacotól. Amit az elmúlt hetekben-hónapokban láttam a francia trónkövetelő meccseiből, az valósággal lenyűgözött. Nem az számított, hogy ki az ellenfél, még az sem, hogy ki hiányzik a csapatból. Ezek a fiúk olyan stílust mutattak be, különösen a City elleni párharcban, amire nem sok csapat lenne képes most Európában, de megkockáztatom, szerintem senki.

Az utóbbi években elterjedt (nyilván korábban is fontos volt, de mostanában érzem a meccseken) "ne veszítsük el a labdát" mozgalom időnként oly mértékben öli meg a szép megoldások lehetőségét, hogy az néha már fáj. Megfigyelhető, hogy ha hátul 4 védő közé beékelődik egy csatár, akkor a leggyakoribb megoldás az, ha szépen körbepasszolják. Így a legbiztosabb, ha kell a kapust is beveszik a körbe. Emlékeim szerint ezt gyerekkoromban egy átíveléssel megoldották, vagy közel ütközésig menve keresték a felfelé passzsávokat.Ma már nem. "Mindegy haladunk-e, csak ne veszítsük el a labdát!" Erre jön egy Monaco, és mintha Fifával játszanánk, olyan nézni őket. Amit bevízionálok passz-sávot meccs közben, ezek a srácok pontosan úgy pakolgatják föl a labdát. Mindezt egy City ellen teszik, úgy, hogy ettől még ők sem attak el több labdát az ellenfélnél. Ha nagyon kell ment egy hátrapassz, de mire végigfutna az agyamon egy "na már megint" a védő, aki kapja a labdát, mintha felülnézetből látná a meccset, adja előbbre a középplyára. Mégcsak kontrajátéknak sem nevezhető, mert nem 2-3 érintésből ér fel a játékszer, mégis gyors, dinamikus és piszkosul kreatív.

Leonardo Jardim elhitette fiaival, hogy lehet ezt vagányan is. Merész, de biztonságos és pontos passzok, kreatív bekapcsolódás a védők részéről is a támadásokba, lehellet-könnyű labdakihozatalok és mindezt olyan nevekkel, akiket személy szerint nem nagyon ismertem Monaco-s időszakuk előtt, elvétve párat csak. Mindemellett pedig szemtelenül fiatalok. Azt gondoltam, hogy Falcao hiánya meg fog érződni a támadójátékon, és talán az önbizalmon is, de mintha sosem lett volna Falcao. Mendy játéka konkrétan lenyűgözött, pedig nem emelkedett ki a többiektől klasszisokkal. Ennyire jó ez a Monaco. Tény, Guardiola fiai nem hozták életük formáját, de ez nem von el semmit a felsorakoztatott érdemekből.

Hogy esélyes lehet-e ilyen játékkal a Monaco a BL-re azt azért nem merném megtippelni, de ha csak 90%-ban hozzák ezt a szintet, akkor bárkinek ellenfél lehetnek a szezonban. A jövő év az más tészta. Nem tudom, meddig ér a nadrágzseb a hercegségben, de hogy ezt a csapatot legalább megpróbálják edzőstől darabokra igazolni a nagycsapatok az hótziher. (Nem akarok tippeket adni, de a Barca konkrétan új középpályát építhetne a piros-fehérekből.) Ha meg akarja tartani játékosait a csapat, akkor egy esetleges BL-siker elég vaskos érv lehet néhány új szerződés mellett. Aztán persze lehet, hogy pont ez okozná a széthullásukat, kár is ezen rágódni.

Mindent összevetve zárszóként: ha szeretnék valamilyen stílust gyakrabban viszont látni a pályákon, és nevezhetek egy játékot tökéletes futballnak, akkor ez az. Köszönöm Jardim mester, köszönöm Monaco. Remélem, még sokáig láthatom!

Nem is emlékszem, mikor jutott utoljára időm olasz bajnokira. Hála Baumstark Tibornak és facebook-oldalának értesültem a párharcról és annak finomságairól. S mivel nagyon szeretem Tibi kommentálását, szakértelmét, gondoltam: miért is ne?!

Kis utánolvasás és a kezdők megtekintése után félő volt, hogy lejteni fog a pálya a vendégek kapuja felé. A Milan 5 kezdőjátékost kellett, hogy nélkülözzön, különösen fájó számomra Bacca kiesése, akit régóta szerettem volna alaposabban szemügyre venni Milan mezben, mivel utoljára még andalúz társaságban láttam játszani. A Roma valóban erősnek tűnt-tűnik, Luciano Spallettit ismerve nem is volt okunk félteni a fővárosi gárdát. Arról nem beszélve, hogy hazai pályán az utolsó 10 meccsüket megnyerték, utoljára a városi rivális Lazio-t sikerült két vállra fektetni. A meccs pikantériáját a tabella okozta: a két csapat azonos pontszámmal a 2. helyen állt, aki továbbra is tapadni akar a Juventusra annak nyernie kell.

Az első pár perc rendkívül aggasztó játékot hozott, a Roma annyira letámadott, és tette ezt olyan eredményesen, hogy a Milan két egyeneset nem tudott passzolni egyhuzamban. Bár minimálisan enyhült ez a presszió, az északi együttes kulcsjátékosai hiányában olyan volt, mintha most játszanának életükben először együtt. Folyamatos labda-eladásokkal, egymás meg nem értésével asszisztáltak a fővárosiak lehengerlő labdabirtoklásához. Az egyetlen, akin igazán látszott, hogy mit csinál az Vincenzo Montella volt, bármilyen paradox kijelentésnek is tűnik. Mivel Ő maga is tudta, hogy nem nekik áll a zászló, nem a meccs megnyerésére állította be a csapatot, hanem a Roma játékára próbált válaszolni, tegyük hozzá többé-kevésbé sikerrel is tette.

Mario Pasalic társaival ellentétben kitűnően teljesített, a csapat láthatatlan motorjaként robotolta végig a pályát. Igazi helyzetet 1-2 Dzeko megmozduláson kívül viszont éppen a milánóiak teremtettek. Ha a vendégcsapat elkínlódta magát az ellenfél 16-osáig, akkor meglepő kreativitást mutatott, amire a Roma viszont nem volt képes Donnarumma kapuja előtt. Ennek meg is lett az eredménye: Lapadula került labdához a büntetőterületen belül, és tökéletes érzékkel tolta meg a labdát a kivetődő Szczesny elől, aki így csak játékostársát tudta elkaszálni: 11-es. Niang azonban folytatva a Crotone ellen megkezdett ütemet ismét kihagyta a büntetőt. Ettől - gondoltam hiú-fiú módjára - a Roma  felpörög, de tévedtem, szinte semmi sem változott.

A második játékrész kiegyenlített játékkal kezdődött, hála a Peres sérülése okán bejövő Sharawyval taktikai hadrendet váltó hazai csapatnak. Az 50-60. perc között egyre inkább meddő fölénybe került a Roma, s meg is szerezte a vezetést. Mindez egy nagyszerű egyéni villanás eredményeként történt: Nainggolan valami egészen hihetetlen labdaátvétel után estében tüzelt úgy 20 méterről, Donnarummának nem igazán volt esélye.

A gól után a Milan nem igazán tudta megváltoztatni a játékát, továbbra is a hazaiak akarata érvényesült. Az egyetlen erősödő jelenség Dzeko hisztije és egyre tahóbb viselkedése volt. Montella számomra érthetetlen módon a kínlódó Ninag helyett Lapadula-t hozta le, s bár Lapadula 1-2 helyzetét leszámítva tényleg nem volt középpontban, de csak kiharcolt egy 11-est, és folyamatosan lekötött 2-3 védőt. Sok minden más nem történt, viszonylag unalmasabb 2. játékrész után tehát a Roma behúzta sorozatban 11. hazai győzelmét, s bár ezen a meccsen a szememben nem érdemelte meg a 3 pontot, el kell ismerni, a hazai széria viszont egy kalapemelést igencsak.

A Milan számára bíztató volt a mérkőzés eredménytől függetlenül, ha Montellának hagynak időt, kevesebb sérülttel a jövőben visszakerülhet a top3-ba Olaszországban. A Roma jövő héten a Juventus-szal meccsel 6 pontos meccset, s bár a mutatott játék nem erre enged következtetni, ha nyerne, akkor 1 pontra feljönne a zebrákra. Bár a Milan itt szimpatikusabb volt, a bajnokság izgalmai érdekében reménykedjünk, hogy Spalletti fiai jövő vasárnap is ünnepelhetnek majd. 

Lassan lecsorog a 3. forduló a csoportkörben, és egyre inkább illeszkednek a darabok a kirakósba. De valami talán azért nincs rendben. Futball szerető emberként mindannyian szeretnénk szép és eredményes focit látni. Ám ez az EB rávilágított egy lassan de biztosan furakodó akadályra, a túlzott defenzivitásra, minimalista játékfelfogásra.

Honnan indult?

Mindig voltak olyan csapatok, amelyek felismerték, hogy a játékosállomány, amellyel dolgoznak, dogozhatnak, nem alkalmas a támadó focira. Emiatt igyekeztek "beparkolt buszos" játékkal kivívni az eredményeket, több, kevesebb sikerrel. Ám az utóbbi nagyjából 10 évben az edzői munka olyan szintre fejlődött, ami lehetővé teszi ennek a sikeres alkalmazását. Tény, hogy ehhez is szükség van megfelelő képességű játékosokra, de jóval nagyobb különbségeket is ellehet fedni vele.

Bár már korábban is előfordult, de személy szerint először a Chelsea BL-győzelmekor szúrt szemet, hogy a brutálisan kidolgozott, védekezésre beállított játék, képes Barcelona, Bayern München kvalitású csapatokat tehetetlenné tenni. Aztán jött a mindenki által jól ismert Simeone-féle rendszer. Azt máris le kell szögezni, hogy az Atletico mindemellett támadásra is alkalmas - ezt nem egyszer bizonyították is -, ám főleg a nemzetközi prorondon érezhetően ölik a focit, nem egy csapat itta ennek a levét. Ha a spanyol bajnokságra tekintünk - és ez ad igazán szembetűnő adatokat -, szintén látható a minimalista játék. Az idei szezonban az Atletico 3 pontra lemaradva végzett a 3. helyen, ám beszédes, hogy az első 2 helyzetett Barca - Real duó 112-110 gólt lőtt, míg a matracosok mindössze 63-at. Ez az előző szezonokban sem volt másképpen: a 2014-15-ös szezonban 110-118-67, még Godinék bajnoki évében (2013-14) is csak 77-et rámoltak be a Barca 100 és a Real 104 gólja mellé. Persze magyarázható azzal, hogy a 2 nagy kiemelkedik, és csak így érhetőek utól, de nem is ez a poszt lényege, hiszen, mint korábban írtam, az Atleticonak meg van a képessége a támadó focira is, mint azt a 2 BL-döntőjük mutatja is, hiszen csak védekezéssel nem lehet odáig eljutni.

Akkor mi a probléma. Az Atletico sikerein felbuzdulva sok kis csapat kezdte el ezt a játékot. Ezek közül egyedül a Leicester volt képes kiemelkedő eredményre (nem is kis eredményre), de mint kiderült itt is volt anyag a támadásépítéshez. A klub-idény után a rövid felkészülési idő miatt éppenhogy összeálló nemzeti csapatok némelyikénél ellenben nem mindenhol van. Az említett példákat látva ezen csapatok szövetségi kapitányai alkalmazásba vették a taktikát, melynek keretében a nemegyszer 11 játékossal a 16-oson belüli védekezés mellé nem-igen társult támadó jellegű megmozdulás, így láthattunk olyan borzalmas meccseket, mint az olasz-svéd, vagy dühítőeket, mint az Anglia-Oroszország, az Anglia-Szlovákia, vagy az Izland - Portugália és még sorolhatnánk.

Miért lehet mégis szeretni?

Félre értés ne essék, voltak izgalmak (kivéve az Olaszország-Svédország meccset, az a foci egyik halála volt a taktikát leszámítval). A legnagyobb izgalom ezeken a meccseken viszont csak azoknak jutottak, akik értik a taktikákat, mélyen az elemzésekben járnak, és élvezik az edzők csatáját. Mert ez tulajdonképpen eddig a taktikák harca volt. Ha ránézünk az EB gólátlagára, akkor látható is az eredménye. 1,82: GYALÁZATOSAN kevés! Részben okolható ezért a csoportonkénti 3 továbbjutó jelentette új rendszer, de azon nem változtat, hogy az edzők ehhez a megoldáshoz nyúlnak leginkább. A fáradt játékosokkal teli élcsapatok hiába küzdenek, hajtanak, ha beparkolják a morinho-i buszt, akkor max védővel együtt lehet a labdát a kapuba juttatni.

Nem is véletlen, hogy sok meccsen a kritikus időpontokban lövik a gólok nagy részét. A két félidő vége mindig ilyen periódus, míg a 2. félidő elején a védők még nem egészen rázódnak vissza a meccs hevébe, míg a támadó csapatot az edzője azonnali betámadásra bíztatja övéit, könnyebben összejön a gól. Legalább 2-es gólátlaga is csak Walesnek és Spanyolországnak van. A nagy gólkülönbség sem gyakori, bár az nem is feltétlenül a barátunk, pláne, ha izgalmas meccsre vágyunk. De ez legalább korában sem volt így.

Ez a jelenlegi "patt-rendszer" (én neveztem el, le van védetve :) ) olyan mint Cristiano Ronaldo néhány sztárjátékos: lehet szeretni, lehet utálni, de uralkodik a jelenlegi helyzeten. Jó magam speciel élvezem is, meg nem is, meccstől függ, reméljük azért, hogy ennek a rendszernek is eljön a Guardiolája, és elhoz egy támadóbb szellemű megoldást, és ne feledjük, hogy a kieséses szakaszban már komoly csapatok ütköznek meg és biztosak lehetünk benne, hogy minden meccs vérre megy majd.